17:30-kor indult a repülő Ferihegy 2-ről, több mint 5 óra repülés után helyi idő szerint 23:45-kor értünk földet Dohában. Sajnos nem tudtunk szétnézni a városban, mivel ahhoz, hogy elhagyhassuk a repülőteret, vízum kellett volna. Kénytelenek voltunk hát vámmentes Lamborghinik és szándékosan alvásra alkalmatlanra tervezett kék és vörös székek között tölteni a röpke 9 órás várakozási időt. Ezután következett a több mint 9 órás repülés Jakartába, Indonézia fővárosába. Azt hinné az ember, hogy az ilyen hosszú utakra induló repülőkön bizony kényelmes fotelek vannak, de úgy tűnik ez nem a „turista-osztály” kiváltsága. Hátsónk fájdalmát csak a gyönyörű stewardess-ek látványa tudta némileg orvosolni. Szintén várakozás következett, méghozzá 7 óra. Helyi idő szerint 5:00-kor szálltunk fel a buszra, ami elszállingózott velünk a Gambir vasútállomásra. Az eszeveszett száguldás közben volt azért egy kis időnk kinézni az ablakon, összeeszkábált, lepukkant vityillók és sokemeletes, fényűző irodaépületek tömbjeinek látványa taglózott le minket. A vasútállomáson próbáltunk meg jelezni Alvi-nak - az indonéz hölgynek az egyetemről - aki várt minket Yogyában...a free wifi feliratok tömkelegének ellenére nem volt net, a pénzbedobós telefonok pedig véletlenül sem akartak működni, így kénytelenek voltunk egy fiatalembertől elkérni a mobilját – Alvi férjét értük el, mondta is, hogy jön értünk. Innen 8-kor kellett volna indulnia a vonatnak Yogyakartába, utazásunk végcélját egyre közelebb éreztük. A vonat késését 2 indonéz lány társaságában múlattuk, akik előbb úgy pózoltak velünk egy-egy fotó erejéig, mintha mi ezt nem vettük volna észre, majd persze minket kértek meg, csináljunk már róluk egy fotót. Angolul perfektül beszéltek, a vonatról leszállva pedig egy cetlit nyomtak a kezünkbe, rajta a telefonszámukkal és nevükkel. 10 óra vonatozás után eszméltünk – bizony Yogyakartában vagyunk (mondanom sem kell, hogy a vonat késett – 2,5 órát). Alvi és férje, Dafri már vártak minket. Kocsival elhoztak minket a szállásra, út közben irtózatosakat kacagva azon, hogy mi bizony már 43 órája utazunk. Nagyon aranyosak, kedvesek, nyíltak voltak. A szállás egy kis szobából – melynek 80%-át 2 ágy tölti ki - és egy apró fürdőből áll. Azt mondták, ha szeretnénk másikat, szóljunk nyugodtan, keresnek...4,5 hónapra úgy gondoljuk ez a szállás nagyon kicsi, se asztal, se szék, se ingyen wifi. Remélem nem lesz gond, ha szólunk, hogy másik helyet szeretnénk. Érkezés után ellátogattunk egy netkávézóba, majd a kajálást és mindenféle fölösleges tevékenységet elkerülve bevágtuk magunkat az ágyba. Nemrég keltünk, jöhet első Indonéziában fogyasztott étkünk.
Az oktatás 1 hét múlva kezdődik, addig szabadok vagyunk. Alvi úgy beszélte meg a rektorral, hogy képzőművészeti szakok közül választhatunk, Imivel valószínűleg mindketten az egyetem legerősebb szakát, a festészetet választjuk majd.
