Az utóbbi napokban szintén nem sok időnk volt unatkozni,
igyekszem leírni mindent, ami így hirtelenjében eszembe jut.
November második napján újfent az ISI galériájába
látogattunk, ahol ezúttal egy nemrég motorbalesetben elhunyt diák alkotásai
voltak kiállítva. A sok koponyás, halállal kapcsolatos kép, illetve a sarok,
ahol a srác polcait, leggyakrabban viselt ruháját, táskáját, vázlatfüzeteit és
egyéb személyes tárgyait helyezték el, jól elvette a kedvünket a nap további
részétől, nagyon lehangoló volt az egész.
Este kiderült, hogy klasszikus gitár koncert lesz pár gitár
szakos tanuló előadásában az egyetemen, Adéllal meg is hallgattuk...csak, hogy
röviden fogalmazzak: van még mit gyakorolniuk. Azért volt egy-két általuk a
tűrhetőnél kicsit jobban játszott darab
is a programban.
Szerdán szokás szerint szobrászkodtunk egy keveset, egy
hétre rá (azaz ma) kellett volna befejeznünk a torzót. A következő feladat egy
szabadon választott négylábú állat szubjektív formában való megvalósítása,
szintén agyagból. Éjjel nem aludtam egy percet sem, a másnapi Advanced Painting
órára próbáltam meg befejezni a képet, ami a múltkor nem egészen sikerült úgy,
ahogy terveztem – immár új vásznon, több-kevesebb sikerrel.
Az épphogy befejezetlen képet ezúttal vállaltam a diákok és
a többi tanár előtt is (Mr. Burhan sajnos most nem volt jelen), tetszett nekik,
de érdemleges kritikát sem Imi, sem én nem kaptunk. Nem tudom, hogy azért nem,
mert nem akarnak „bántani” minket, vagy csak simán nem tudnak mit hozzáfűzni a
dolgokhoz. „Egy kicsit élettelen a bőrszín, egy kicsit erős az a fehér” –
ilyesmiket mondtak. Naplemente után kiállításmegnyitóra mentünk, projektorral vetítettek rajzokat a falakra. Az ilyenkor szokásosnak mondható koncert sem maradt el.
Péntek este megtartottunk végre a várva várt házavató bulit,
volt sok vendég, palacsinta és persze az elmaradhatatlan ciu – mangadzsúzzal
keverve egészen ízletes.
Vasárnap az iszlám egyik fontos ünnepe volt, az Idul Adha,
annak emlékére, hogy Abrahám kész volt feláldozni fiát Istennek. Az egész
város, meg persze a mi kis kampungunk is ünnepelt. A reggelt a helyi muszlimok
imával kezdték a Sewon Asri kis mecsetében. Belül a férfiak, kívül a nők,
legszebb ruháikat magukra öltvén.
Fél tíz körül kezdődött az áldozás, az előző napokban kecskéket,
bárányokat, a tehetősebbek pedig teheneket vásároltak, ezeket vágták le szépen
sorban. Mondanám, hogy sokkolt a látvány, de az idegeim bizony acélsodronyból
vannak. A kisebb jószágokat csak úgy kézzel fogták le, nyakukat egy vágással
elmetszvén először a pár perccel korábban ásott gödörbe folyatták vérüket, majd
fejüket véve megnyúzták őket. A teheneket már kötéllel döntötték le, 10 bátor indonéz
bő 5 perc alatt „lerendezett” egyet. Közben a kampung szószólója(?), a
ceremónia „műsorvezetője” „w-al-Lāhu 'akbar”-t kántált a mikrofonba egészen
fülsüketítő módon. Az állatok megnyúzása után húsukat a nők egyenlő porciókra
osztották, minden kampunglakó család kapott egy-egy adagot. Mi gulyást főztünk belőle
wokban, mondanom sem kell, hogy mennyire jól esett egy kis hazai íz.
Délután castingra mentünk, Garin Nugroho, neves indonéz
rendező filmjéhez kerestek fehér statisztákat. (Előzö nap már regisztráltunk,
fotót készítettek rólunk, meg egy adatlapot kellett kitöltenünk.) Szituációs
gyakorlatokkal tesztelték kameravégre való termettségünket, először eladó-vevő
szerepet kellett játszani, aztán a „nagypapa és a fiú családi problémákkal
küszködik” darabot adtuk elő párokban. Az elvárásoknak nyilván mindenki
megfelelt, jött is a busz, ami a forgatás városába, Semarangba vitt minket. A
bő 4 órás tötyögés után egy hotelben szállásoltak el minket, este a kb. 50
emberből – akiknek java része darmasiswás diák persze – kiválasztottak jó
25-30-at, akiknek másnap már reggel 4-kor kelniük kellett, vitték őket a
forgatásra. Mi, talán a kevésbé holland kinézetünk miatt – ugyanis a bulék a
hollandok szerepére kellenek- nem kerültünk a kiválasztottak közé, azt mondták,
hogy a ki nem választottaknak a másnap szabadnap, és csak aztán lesz ránk
szükség. Reggel 11-kor megbeszélés volt, ahol közölték velünk, hogy a forgatás
ránk eső része elhalasztásra kerül, ebéd után indul vissza a busz Jogjába. Azért
egy napra így is megkaptuk az igen nagyvonalú statiszta-gázsit, 350 ezer rúpia
még otthon sem kis pénz egy napra, a nagy semmiért. Persze azért sajnáltuk,
hogy nem vehettünk részt a dologban...a buszon még újra befotóztak mindenkit,
aki kimaradt, mert lehet, hogy szükség lesz ránk a közeljövőben.
Kedden Ibu Wiwikék meghívására az egyik művészettörténetet
tanuló osztállyal Borobudurba utaztunk a nálunk jóval alacsonyabb emberek
számára gyártott busszal. Borobudur a világ legnagyobb buddhista temploma, a
világörökség része. Kicsit nagyobbra számítottam...persze így is legnyűgöző
volt.
Ma reggel korán keltünk, hogy befejezzük az óra kezdetére a
torzókat, majdnem sikerült is. Egy hét haladékot kaptunk a
mesterektől...mentségünkre szólva péntek délelőtt akartuk megvívni végső
harcunkat a szürke agyaggal (már persze e szobor esetében), de a stúdió épülete
zárva volt. Egyébként az enyémmel elégedettnek tűntek, már csak le kell nyalnom
az egészet, meg a „Fogtál-e már női melleket?” kérdésre adott igenlő válaszom miatt valami anatómiailag elfogadhatóbb formákat varázsolni a torzó mellkasára.
Délutánra pingálást terveztem, de az vászon nélkül nehezen
megy. Az meg még a boltban van. Esik.
