Pár hónap szünet után megkezdődött a második felvonás, újra Jogjában vagyok. Megkaptam a Darmasiswát 1 évre, ismét az ISI diákja leszek.
Az ide út kissé fárasztó és unalmas volt, főleg azért, mert sajnos most egyedül kellett utaznom. Ugyanúgy Qatarral jöttem, a program csak a Jakartában landolás után tért el az előzőtől. Megmagyarázhatatlan okokból ugyanis hiába voltam tisztában azzal, hogy az Idul Fitri (a Ramadan végének ünnepe) miatt nem lehet repülőjegyet kapni Jakartából Jogjába, azt gondoltam, hogy a Gambir vasútállomáson való jegyvásárlás aznapra működni fog. Aztán néhány nappal az indulás előtt Alida és Josef Egerben történt találkozásunkkor tájékoztattak, hogy hopp-hopp, felejtsem el. Őrült e-mailezésbe kezdtem, minden indonéz barátomnak írtam, hogy ha valakinek van ismerőse Jakartában, aki meg tudja nekem venni a jegyet elővételben, és érkezésemkor át tudja adni, szóljon. Ibu Alvi újra nagy segítséget nyújtott, kiderült, hogy a vonatra (természetesen) elfogytak a jegyek, de a buszra sikerült szerezni. Így, a megbeszéltek szerint 11-ig a jakartai reptéren pocoltam (Adele rajongó és egyéb, érdekes taxis fazonok társaságában), majd a Damri busz elvitt a Lebak Bulus buszállomásra. Ehhez közel volt a Giant nevű plázaszerűség, itt váratam meg Arry-t, Alvi nővérét, akivel a továbbiakban együtt várakoztunk és utaztunk. Délután három helyett ugyanis egy pöppet később, este 10-kor indult a busz. Addig is a tömegnyomorban meztelenül flangáló 11-12 éves srác mogyorómarkolászása, a "Magyarország? Kommunista! Egy mindenkiért, mindenki egyért!" sráccal való elmélkedés a marxizmusról, majd a rendőrőrsön a kollégák pasziánszozása vitt néhány színes pillanatot az amúgy felettébb megterhelő várakozásba. Persze közben Arry-val is beszélgettem, nagyon aranyos, kedves volt - s mit utólag kiderült, csak azért utazott aznap, hogy nekem segíthessen.
Az éjszakai buszozás közben azon gondolkoztam, hogy majd a blogbejegyzésben milyen jelzőket és szófordulatokat használok a sofőr őrült vezetési stílusának leírására, de Arry reggeli közbeni "Ejj, milyen lassan vezet ez a buszsofőr!" megjegyzése után azt hiszem, jobb, ha ezeket most kihagyom...
Délelőtt 11 körül ért be a busz, Pak Dafri már várt minket, újfent jól kiröhögött a hosszú út miatt... Kocsival mentünk Alviékhoz, ahol épp ünneplés volt folyamatban - ilyenkor az egész család találkozik, és jókat kajálnak. A rövid csevejek és a 8-15 éves lánykák "fotózkodjunk buléval" rész után Dafri elvitt a "magyar házba", ahol ezelőtt is laktam. Toni üzenete várt az ajtón, hogy hova rejtette a kulcsot. Nem sokkal később befutott Nandez, aztán este visszatért a tengerpartról Toni, Ale, Dóri és Moong is. Jó volt őket újra látni. Nellát is sikerült meglepni, bár nem úgy, ahogy terveztem, de ez a lényegen nem változtat.
A továbbiakban jöhet a motorvásárlás és házkeresés, meg az újabb kalandok. Hogy a blog ezek után milyen jellegű lesz, azt magam sem tudom még, meglátjuk. Megyek most, falok egy kis nasi goreng specialt. :)
Az ide út kissé fárasztó és unalmas volt, főleg azért, mert sajnos most egyedül kellett utaznom. Ugyanúgy Qatarral jöttem, a program csak a Jakartában landolás után tért el az előzőtől. Megmagyarázhatatlan okokból ugyanis hiába voltam tisztában azzal, hogy az Idul Fitri (a Ramadan végének ünnepe) miatt nem lehet repülőjegyet kapni Jakartából Jogjába, azt gondoltam, hogy a Gambir vasútállomáson való jegyvásárlás aznapra működni fog. Aztán néhány nappal az indulás előtt Alida és Josef Egerben történt találkozásunkkor tájékoztattak, hogy hopp-hopp, felejtsem el. Őrült e-mailezésbe kezdtem, minden indonéz barátomnak írtam, hogy ha valakinek van ismerőse Jakartában, aki meg tudja nekem venni a jegyet elővételben, és érkezésemkor át tudja adni, szóljon. Ibu Alvi újra nagy segítséget nyújtott, kiderült, hogy a vonatra (természetesen) elfogytak a jegyek, de a buszra sikerült szerezni. Így, a megbeszéltek szerint 11-ig a jakartai reptéren pocoltam (Adele rajongó és egyéb, érdekes taxis fazonok társaságában), majd a Damri busz elvitt a Lebak Bulus buszállomásra. Ehhez közel volt a Giant nevű plázaszerűség, itt váratam meg Arry-t, Alvi nővérét, akivel a továbbiakban együtt várakoztunk és utaztunk. Délután három helyett ugyanis egy pöppet később, este 10-kor indult a busz. Addig is a tömegnyomorban meztelenül flangáló 11-12 éves srác mogyorómarkolászása, a "Magyarország? Kommunista! Egy mindenkiért, mindenki egyért!" sráccal való elmélkedés a marxizmusról, majd a rendőrőrsön a kollégák pasziánszozása vitt néhány színes pillanatot az amúgy felettébb megterhelő várakozásba. Persze közben Arry-val is beszélgettem, nagyon aranyos, kedves volt - s mit utólag kiderült, csak azért utazott aznap, hogy nekem segíthessen.
Az éjszakai buszozás közben azon gondolkoztam, hogy majd a blogbejegyzésben milyen jelzőket és szófordulatokat használok a sofőr őrült vezetési stílusának leírására, de Arry reggeli közbeni "Ejj, milyen lassan vezet ez a buszsofőr!" megjegyzése után azt hiszem, jobb, ha ezeket most kihagyom...
Délelőtt 11 körül ért be a busz, Pak Dafri már várt minket, újfent jól kiröhögött a hosszú út miatt... Kocsival mentünk Alviékhoz, ahol épp ünneplés volt folyamatban - ilyenkor az egész család találkozik, és jókat kajálnak. A rövid csevejek és a 8-15 éves lánykák "fotózkodjunk buléval" rész után Dafri elvitt a "magyar házba", ahol ezelőtt is laktam. Toni üzenete várt az ajtón, hogy hova rejtette a kulcsot. Nem sokkal később befutott Nandez, aztán este visszatért a tengerpartról Toni, Ale, Dóri és Moong is. Jó volt őket újra látni. Nellát is sikerült meglepni, bár nem úgy, ahogy terveztem, de ez a lényegen nem változtat.
A továbbiakban jöhet a motorvásárlás és házkeresés, meg az újabb kalandok. Hogy a blog ezek után milyen jellegű lesz, azt magam sem tudom még, meglátjuk. Megyek most, falok egy kis nasi goreng specialt. :)
