Napi feljegyzések hiányában ezúttal biztosan nem fogok emlékezni
pontosan az előző napokban történtekre, meg sem próbálom, különben írhatnám
órákig a blogbejegyzést.
A torzót sikerült végre befejezni, B-t –azaz négyest- kaptunk
mindketten. Elsőre nem rossz. Advanced Painting órán legutóbb kissé (de persze
nagyon visszafogottan és udvariasan) kikeltem magamból, minden helyi diák
képéhez hozzászóltam, kritizáltam, tanácsot adtam, de ők megint nem voltak
hajlandóak egy árva mukkot sem szólni. Megkértem őket, hogy tiszteljenek meg
minket azzal, hogy mondanak valamit, nem kell félni tőlünk, nem a törékeny meg
sértődékeny fajtából vagyunk. Aztán végre mondtak is valamit, az én képem most
úgy érzem jól sikerült, befejezetlen még, azért mondták, hogy egy kicsit üres a
dolog...de mindenképpen szeretnék látni a kész művet. Imit többet kérdezgették,
lesz neki a legutóbbinál jóval jobb képe is nyilván.
A szokásos heti kiállításmegnyitó sem maradt el, a város
egyik legnevesebb galériájában, a Kraton melleti Jogja Gallery-ben volt egy
nagy kiállítása az ISI-s diákoknak. Az ilyen kiállítások egyszerre töltenek el
ámulattal, meg kissé keserű gondolatokkal. Ámulattal, mert eszméletlen
műalkotásokat látok az ilyen alkalmakkor (diákoktól ugye!), keserű
gondolatokkal meg azért, mert tudom, hogy otthon csak igazán nehezen lehetne
ilyen kiállításokat rendezni. Talán a végzős diákjaink utolsó – általában a
Rossz Templomban évente egyszer megrendezett
– kiállítása közelíti meg egy kicsit az itteni kiállítások színvonalát. De ezek
ugye itt hetente vannak, természetesen más és más alkotásokkal, tematikával.
Tudom, más az oktatási rendszer, meg mások a financiális lehetőségek is, meg
úgy minden...csak mondom, hogy lehet így is. Mr. Burhan felvetette, hogy ittlétünk
egyfajta lezárásaként kéne nekünk is kiállítást rendezni. Lesz munkánk vele
rendesen, ha hozni akarjuk az itteni szintet, meg be is kéne fejezni néha egy-két
képet, úgy igazán. Portréból meg fametszetből kissé le vagyunk maradva a
házikkal, azt hiszem majd tartunk egy valamiféle „teregetés előtti stresszes
napokat”, úgy indonéz módra.
Nella, aki fotót tanul az ISI-n, megkért, hogy legyek a
modellje. Egy viszonylag puccos étteremben volt a fotózás, „playboyt” –ők így
hívják – kellett játszanom, akinek van egy csomó csaja, és most felszed még
egyet. Hát, nem volt zökkenőmentes a dolog, azt hiszem ez volt Nella első
stúdión kívüli fotózása, jó 4-5 órán át tartott a 6 megfelelő kép elkészítése,
két kajálást közbeiktatva. Azt mondta, hogy a tanárbá’ el volt ájulva a
munkájától...hát nem tudom. Mindenesetre jól éreztem magam, jó volt a társaság.
Béreltünk motort, ezúttal egy kicsit olcsóbb helyről, véletlenül
3 nappal korábban, mint ahogy a másikat vissza kellett volna vinni...aranyélet
volt – már ilyen téren...más téren még mindig az van.
Egyébként most már szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy
amint meg lesz a diploma, visszajövök hosszabb időre, darmasiswával. Butaság
lenne, ha nem így tennék.
A minap újfent rendeztünk bulit a „magyar házban”, meg
voltam másokén is. Valahogy egyszerre töltődik fel az ember, meg fárad el. Az
utóbbi négy napból háromszor az óceánparton aludtam. Néha még mindig nehéz
felfogni, hogy itt vagyok, meg ilyesmik történnek...csak nevetek.
