Egy hónapja nem írtam, most igyekszem nagyjából
összefoglalni az utóbbi időben történteket.
November végén és december elején többször voltam „extráskodni”.
Felhívtak a filmesek, hogy mégis szükségük van rám/ránk, mint statisztákra.
Soegija – ez a film címe, az első
indonéz keresztény papról, meg a ’45-49 közötti Indonéziában történt eseményekről
szól. A forgatások amolyan – már megszokott – „indonéz módra” zajlottak,
többször is előfordult, hogy reggel 6-kor már a helyszínen kellett lennünk,
aztán este 6-kor közölték, hogy bocs, srácok, de ma nem lesz rátok szükség.
Persze a várakozás közben volt ingyen kaja, kávé, tea, néha még süti is. Az
utolsó előtti napon az óceán partján volt forgatás, beöltöztettek holland katonának,
merthogy azt jell játszanunk, aztán 10 perc várakozás után szóltak, hogy majd
csak később kellünk...rendeltek nekünk egy légkondícionált buszt, abban ütöttük
el az időt -ki így, ki úgy. A naplementét aztán a parton néztük meg, sötétedés
után pedig, ahogy arra számítani lehetett, szóltak, hogy bizony majd csak
legközelebb lesz velünk jelenet. 500 ezer rúpia a semmittevésért. Persze voltak
olyan napok is, amikor végig szükség volt ránk, izzadni viszont akkor sem a
kemény munka, inkább a hőség miatt izzadtunk. A stáb legtöbb tagjának ez az
első filmje, amit mutat a sok sok apró hiba és figyelmetlenség is. Volt egy
jelenet, amiben az eszéről biztosan nem híres spanyol „ládacipelő-társam”
Adidas sportcipőben, meg fényképezőgéptokkal az oldalán feszengett. A cipő
mondjuk a stáb hibája volt (vagy a srácé, ahogy nézzük...), túl nagyra nőtt a
lába, nem volt a méretében bakancs. Na mindegy is, nem szeretném sorolni a
többit, majd biztos kijavítják a dolgokat utólag. Az egyik lefontosabb jelenet
forgatását közvetenül a rendező mögött ülve néztem végig, na, az nagy élmény
volt. Az egyik főszereplő halálát vették fel éppen, vagy tízszer. Tapintani
lehetett a feszültséget, mindenki síri csendben figyelt...csak néha zavarta meg
az egyik statiszta kedves barátnője a dolgot, ő is ott ült, próbált velem az
itteni gombászási szokásokról csevejbe elegyedni...sikertelenül. A forgatás utolsó
napjára is hívtak, hullát kellett játszanom, s – hogy csillogtassam önkritikára
való képességemet is – be kell valljam, nem túl hitelesen. Harci jelenet volt,
egy pad féleségen kellett szétterülnöm, lefelé bámulva. Három próbát ejtettek
fegyverdurrogtatás nélkül, aztokat csak „pákk-pákk” hangokkal imitálva, csak
aztán következett a feketeleves. Először a háttérben robbant valami, abba még
csak a föld remegett bele, de aztán a fülem mellett – a hang intenzitásából
ítélve kb. 1 méterre- pukkantgattak. Na, abba meg én remegtem bele. A hallásom
jó 2-3 percre világgá ment, félő volt, hogy vissza sem tér. Igen
felkészületlenül ért a dolog, reklamáltam is utána, hogy srácok, azért egy
füldugót hozzámvághatnátok igazán, nem játék a dolog. Kaptam papírzsebkendőt,
azt próbáltam őrült módjára a fülembe tömködni...arra nem gondolván, hogy a
következő felvételkor lehet, hogy nem csak az egyik, hanem a másik oldalról is
durrogtatnak majd, csak a jobb fülem hallójáratait dugaszoltam el. Nyilván lőttek
balról is, kicsengettek egy időre megint. Persze nem volt elég kétszer felvenni
a dolgot, a harmadiknál már vattát kaptam, mindkét fülembe, ami ugyan már
jobban tompította a puffanások hangját, de még így is minden egyes lövésnél
akkorákat rángottam, mint amekkorákat Imi szokott a félelmetes egerek és
gyíkállatok árnyékaitól való ijedtségében. Az utolsó jelenet végeztével
örömujjongás, sírás és ölelkezés következett a stáb részéről, mi meg szépen
csendben elköszöntünk mindenkitől, akivel megismerkedtünk. A premier elvileg
júniusban lesz, remélem sikerül valahogy megszerezni a filmet.
A másik említésre méltó dolog, hogy január közepén kiállításunk
lesz Imivel az egyetemen. Többé az órákra sem kell bejárnunk, ugyanis ha kéne,
nem lenne időnk a 10-10 kép megfestésére. Eddig hárommal vagyok nagyjából kész.
Valami performanszötlet is kezd csírázni az agyamban a kiállításmegnyitóra,
majd meglátjuk, mi lesz belőle.
A városból meg a házból való kimozdulásra időnk tehát
mostanában nem nagyon van, a kiállítás után tervezzük a Balira látogatást, meg
előtte azért nem ártana egy Merapit, meg Jogja nevezetességeit is megejteni.
Hogy bánom-e, hogy Jogján kívül eddig nem sok helyen voltam? Nem fogom, ha
szeptemberben sikerül visszajönni egy évre, darmasiswával...
Ami a bejegyzések gyakoriságának csappanását illeti, pont
tegnap beszélgettünk Imivel, mindketten úgy érezzük, hogy kicsit kitágult a
világ, és sok dolog már nem olyan fontos, mint azelőtt volt. Meg azon elmélkedtünk,
hogy miről fogunk majd mesélni, ha hazamegyünk – az itteni életérzést ugyanis
nagyjából a lehetetlennel határos szavakba önteni. Nehéz lesz
visszamenni...vissza a télbe, meg a „valóságba”.
