DURR

Egy hónapja nem írtam, most igyekszem nagyjából összefoglalni az utóbbi időben történteket.

November végén és december elején többször voltam „extráskodni”. Felhívtak a filmesek, hogy mégis szükségük van rám/ránk, mint statisztákra. Soegija – ez a film címe,  az első indonéz keresztény papról, meg a ’45-49 közötti Indonéziában történt eseményekről szól. A forgatások amolyan – már megszokott – „indonéz módra” zajlottak, többször is előfordult, hogy reggel 6-kor már a helyszínen kellett lennünk, aztán este 6-kor közölték, hogy bocs, srácok, de ma nem lesz rátok szükség. Persze a várakozás közben volt ingyen kaja, kávé, tea, néha még süti is. Az utolsó előtti napon az óceán partján volt forgatás, beöltöztettek holland katonának, merthogy azt jell játszanunk, aztán 10 perc várakozás után szóltak, hogy majd csak később kellünk...rendeltek nekünk egy légkondícionált buszt, abban ütöttük el az időt -ki így, ki úgy. A naplementét aztán a parton néztük meg, sötétedés után pedig, ahogy arra számítani lehetett, szóltak, hogy bizony majd csak legközelebb lesz velünk jelenet. 500 ezer rúpia a semmittevésért. Persze voltak olyan napok is, amikor végig szükség volt ránk, izzadni viszont akkor sem a kemény munka, inkább a hőség miatt izzadtunk. A stáb legtöbb tagjának ez az első filmje, amit mutat a sok sok apró hiba és figyelmetlenség is. Volt egy jelenet, amiben az eszéről biztosan nem híres spanyol „ládacipelő-társam” Adidas sportcipőben, meg fényképezőgéptokkal az oldalán feszengett. A cipő mondjuk a stáb hibája volt (vagy a srácé, ahogy nézzük...), túl nagyra nőtt a lába, nem volt a méretében bakancs. Na mindegy is, nem szeretném sorolni a többit, majd biztos kijavítják a dolgokat utólag. Az egyik lefontosabb jelenet forgatását közvetenül a rendező mögött ülve néztem végig, na, az nagy élmény volt. Az egyik főszereplő halálát vették fel éppen, vagy tízszer. Tapintani lehetett a feszültséget, mindenki síri csendben figyelt...csak néha zavarta meg az egyik statiszta kedves barátnője a dolgot, ő is ott ült, próbált velem az itteni gombászási szokásokról csevejbe elegyedni...sikertelenül. A forgatás utolsó napjára is hívtak, hullát kellett játszanom, s – hogy csillogtassam önkritikára való képességemet is – be kell valljam, nem túl hitelesen. Harci jelenet volt, egy pad féleségen kellett szétterülnöm, lefelé bámulva. Három próbát ejtettek fegyverdurrogtatás nélkül, aztokat csak „pákk-pákk” hangokkal imitálva, csak aztán következett a feketeleves. Először a háttérben robbant valami, abba még csak a föld remegett bele, de aztán a fülem mellett – a hang intenzitásából ítélve kb. 1 méterre- pukkantgattak. Na, abba meg én remegtem bele. A hallásom jó 2-3 percre világgá ment, félő volt, hogy vissza sem tér. Igen felkészületlenül ért a dolog, reklamáltam is utána, hogy srácok, azért egy füldugót hozzámvághatnátok igazán, nem játék a dolog. Kaptam papírzsebkendőt, azt próbáltam őrült módjára a fülembe tömködni...arra nem gondolván, hogy a következő felvételkor lehet, hogy nem csak az egyik, hanem a másik oldalról is durrogtatnak majd, csak a jobb fülem hallójáratait dugaszoltam el. Nyilván lőttek balról is, kicsengettek egy időre megint. Persze nem volt elég kétszer felvenni a dolgot, a harmadiknál már vattát kaptam, mindkét fülembe, ami ugyan már jobban tompította a puffanások hangját, de még így is minden egyes lövésnél akkorákat rángottam, mint amekkorákat Imi szokott a félelmetes egerek és gyíkállatok árnyékaitól való ijedtségében. Az utolsó jelenet végeztével örömujjongás, sírás és ölelkezés következett a stáb részéről, mi meg szépen csendben elköszöntünk mindenkitől, akivel megismerkedtünk. A premier elvileg júniusban lesz, remélem sikerül valahogy megszerezni a filmet.

A másik említésre méltó dolog, hogy január közepén kiállításunk lesz Imivel az egyetemen. Többé az órákra sem kell bejárnunk, ugyanis ha kéne, nem lenne időnk a 10-10 kép megfestésére. Eddig hárommal vagyok nagyjából kész. Valami performanszötlet is kezd csírázni az agyamban a kiállításmegnyitóra, majd meglátjuk, mi lesz belőle.

A városból meg a házból való kimozdulásra időnk tehát mostanában nem nagyon van, a kiállítás után tervezzük a Balira látogatást, meg előtte azért nem ártana egy Merapit, meg Jogja nevezetességeit is megejteni. Hogy bánom-e, hogy Jogján kívül eddig nem sok helyen voltam? Nem fogom, ha szeptemberben sikerül visszajönni egy évre, darmasiswával...

Ami a bejegyzések gyakoriságának csappanását illeti, pont tegnap beszélgettünk Imivel, mindketten úgy érezzük, hogy kicsit kitágult a világ, és sok dolog már nem olyan fontos, mint azelőtt volt. Meg azon elmélkedtünk, hogy miről fogunk majd mesélni, ha hazamegyünk – az itteni életérzést ugyanis nagyjából a lehetetlennel határos szavakba önteni. Nehéz lesz visszamenni...vissza a télbe, meg a „valóságba”.