SOK

Az utóbbi napokban szintén nem sok időnk volt unatkozni, igyekszem leírni mindent, ami így hirtelenjében eszembe jut.

November második napján újfent az ISI galériájába látogattunk, ahol ezúttal egy nemrég motorbalesetben elhunyt diák alkotásai voltak kiállítva. A sok koponyás, halállal kapcsolatos kép, illetve a sarok, ahol a srác polcait, leggyakrabban viselt ruháját, táskáját, vázlatfüzeteit és egyéb személyes tárgyait helyezték el, jól elvette a kedvünket a nap további részétől, nagyon lehangoló volt az egész.

Este kiderült, hogy klasszikus gitár koncert lesz pár gitár szakos tanuló előadásában az egyetemen, Adéllal meg is hallgattuk...csak, hogy röviden fogalmazzak: van még mit gyakorolniuk. Azért volt egy-két általuk a tűrhetőnél kicsit jobban  játszott darab is a programban.

Szerdán szokás szerint szobrászkodtunk egy keveset, egy hétre rá (azaz ma) kellett volna befejeznünk a torzót. A következő feladat egy szabadon választott négylábú állat szubjektív formában való megvalósítása, szintén agyagból. Éjjel nem aludtam egy percet sem, a másnapi Advanced Painting órára próbáltam meg befejezni a képet, ami a múltkor nem egészen sikerült úgy, ahogy terveztem – immár új vásznon, több-kevesebb sikerrel.

Az épphogy befejezetlen képet ezúttal vállaltam a diákok és a többi tanár előtt is (Mr. Burhan sajnos most nem volt jelen), tetszett nekik, de érdemleges kritikát sem Imi, sem én nem kaptunk. Nem tudom, hogy azért nem, mert nem akarnak „bántani” minket, vagy csak simán nem tudnak mit hozzáfűzni a dolgokhoz. „Egy kicsit élettelen a bőrszín, egy kicsit erős az a fehér” – ilyesmiket mondtak. Naplemente után kiállításmegnyitóra mentünk, projektorral vetítettek rajzokat a falakra. Az ilyenkor szokásosnak mondható koncert sem maradt el.

Péntek este megtartottunk végre a várva várt házavató bulit, volt sok vendég, palacsinta és persze az elmaradhatatlan ciu – mangadzsúzzal keverve egészen ízletes.

Vasárnap az iszlám egyik fontos ünnepe volt, az Idul Adha, annak emlékére, hogy Abrahám kész volt feláldozni fiát Istennek. Az egész város, meg persze a mi kis kampungunk is ünnepelt. A reggelt a helyi muszlimok imával kezdték a Sewon Asri kis mecsetében. Belül a férfiak, kívül a nők, legszebb ruháikat magukra öltvén.

Fél tíz körül kezdődött az áldozás, az előző napokban kecskéket, bárányokat, a tehetősebbek pedig teheneket vásároltak, ezeket vágták le szépen sorban. Mondanám, hogy sokkolt a látvány, de az idegeim bizony acélsodronyból vannak. A kisebb jószágokat csak úgy kézzel fogták le, nyakukat egy vágással elmetszvén először a pár perccel korábban ásott gödörbe folyatták vérüket, majd fejüket véve megnyúzták őket. A teheneket már kötéllel döntötték le, 10 bátor indonéz bő 5 perc alatt „lerendezett” egyet. Közben a kampung szószólója(?), a ceremónia „műsorvezetője” „w-al-Lāhu 'akbar”-t kántált a mikrofonba egészen fülsüketítő módon. Az állatok megnyúzása után húsukat a nők egyenlő porciókra osztották, minden kampunglakó család kapott egy-egy adagot. Mi gulyást főztünk belőle wokban, mondanom sem kell, hogy mennyire jól esett egy kis hazai íz.

Délután castingra mentünk, Garin Nugroho, neves indonéz rendező filmjéhez kerestek fehér statisztákat. (Előzö nap már regisztráltunk, fotót készítettek rólunk, meg egy adatlapot kellett kitöltenünk.) Szituációs gyakorlatokkal tesztelték kameravégre való termettségünket, először eladó-vevő szerepet kellett játszani, aztán a „nagypapa és a fiú családi problémákkal küszködik” darabot adtuk elő párokban. Az elvárásoknak nyilván mindenki megfelelt, jött is a busz, ami a forgatás városába, Semarangba vitt minket. A bő 4 órás tötyögés után egy hotelben szállásoltak el minket, este a kb. 50 emberből – akiknek java része darmasiswás diák persze – kiválasztottak jó 25-30-at, akiknek másnap már reggel 4-kor kelniük kellett, vitték őket a forgatásra. Mi, talán a kevésbé holland kinézetünk miatt – ugyanis a bulék a hollandok szerepére kellenek- nem kerültünk a kiválasztottak közé, azt mondták, hogy a ki nem választottaknak a másnap szabadnap, és csak aztán lesz ránk szükség. Reggel 11-kor megbeszélés volt, ahol közölték velünk, hogy a forgatás ránk eső része elhalasztásra kerül, ebéd után indul vissza a busz Jogjába. Azért egy napra így is megkaptuk az igen nagyvonalú statiszta-gázsit, 350 ezer rúpia még otthon sem kis pénz egy napra, a nagy semmiért. Persze azért sajnáltuk, hogy nem vehettünk részt a dologban...a buszon még újra befotóztak mindenkit, aki kimaradt, mert lehet, hogy szükség lesz ránk a közeljövőben.

Kedden Ibu Wiwikék meghívására az egyik művészettörténetet tanuló osztállyal Borobudurba utaztunk a nálunk jóval alacsonyabb emberek számára gyártott busszal. Borobudur a világ legnagyobb buddhista temploma, a világörökség része. Kicsit nagyobbra számítottam...persze így is legnyűgöző volt.

Ma reggel korán keltünk, hogy befejezzük az óra kezdetére a torzókat, majdnem sikerült is. Egy hét haladékot kaptunk a mesterektől...mentségünkre szólva péntek délelőtt akartuk megvívni végső harcunkat a szürke agyaggal (már persze e szobor esetében), de a stúdió épülete zárva volt. Egyébként az enyémmel elégedettnek tűntek, már csak le kell nyalnom az egészet, meg a „Fogtál-e már női melleket?” kérdésre adott igenlő válaszom miatt valami anatómiailag elfogadhatóbb formákat varázsolni a torzó mellkasára.

Délutánra pingálást terveztem, de az vászon nélkül nehezen megy. Az meg még a boltban van. Esik.