A hét első napján újra Ibu Wiwik irodájában kötöttünk ki, fél órás kínszenvedés után sikerült feltornászni a kreditek számát egy kicsit, így annyi lesz, mint amennyi a helyi diákoknak a maximum szokott lenni (elméleti tárgyakkal együtt); nekünk ugye csak gyakorlat lesz, jó sok házival.
Látogatásunk után Ibu Nunung meghívott minket ebédelni, Ibu Wiwikkel és Phaizzal közösen jó nagy lakomát csaptunk egy fél órás kocsikázással elért thai étteremben. Volt thai „gyulyásleves” kagylóval és mindenféle beazonosíthatatlan dologgal, tofu, rántott garnéla, ilyen-olyan csirke és még sok-sok egyéb finomság. Belaktunk rendesen. Délután Phaizzal sétálgattunk a Malioboro-n, egy kicsit csalódtam az utcában, sokkal hosszabbnak és pezsgőbbnek gondoltam. Sok turista és még több bolt, főleg ruhákat és szuveníreket árulnak – egyelőre ennyit tapasztaltam, remélem amikor legközelebb megyünk, több élménnyel térünk haza. Este csobbantunk egy jót a medencében, izgatottan vártuk az első óránkat az egyetemen.
Kedden reggel útra keltünk hát, buszra szállva utaztunk a Campus-ra, 2500 rúpia/fő a „jegy”. A busz félúton célunk felé megállt, és miközben összeszedte a pénzt az utasoktól (kb. 15 fő fér el a csepp járművön) a sofőr, egy utcazenész lépett fel közénk, 4 perces akkusztikus gitárral kísért szerelmi balladának hangzó dalával gyűjtött egy kis pénzt, sietségünket pedig rohanássá varázsolta. Később kiderült, hogy ez a sietség halálosan felesleges volt, ugyanis a tanárurak jó másfél órát késtek – ez itt persze megszokott. Az óra helyszíne egy csak rajzállvány-féleségeket, egy asztalt, egy széket és egy táblát magábafoglaló helyiség volt, az elsőéves diákok már keretezve, paszpartuzva rakták sorba egyenméretű házifeladataikat. Ezeket szemlélve nagy kő esett le szívemről, helyére pedig csalódottság került. Korábban féltem ugyanis attól, hogy túl erős lesz nekem a színvonal...ezen munkák alapján feltételezésem hibásnak bizonyult, ugyanis kifejezetten gyenge alkotások születtek. Node beszéljenek a képek helyettem. Miután megérkezett a két tanárúr (egyiküket már ismertem, szintén Miskolcról), a kb. 50 fős diáksereg lecsüccsent a földre, s csendben hallgatták szavaikat, melyekből mi nem sokat értettünk. Megkértek, hogy mutatkozzunk be, aztán elkezdték kitárgyalni az elkészült házifeladatokat. Minden egyes alkotásról nagyjából 5-10 percig beszéltek, egyikük a kép kompozícióját elemezte, másikuk a színhasználatot meg a részleteket. Unalmunknál csak éhségünk volt nagyobb. Az óra végeztével az egyik tanárral az irodába fáradtunk, ahol megmutatta, hogy ezen az órán mégis milyen szint az elvárás – ezek már jobb képek voltak, mint amiket az elsős diákok produkáltak (rakok fel képeket). Az órán csak konzultációk lesznek, házifeladat a festés, nekik csak megmutatni kell. Tugu Jogja a következő helyszín, pasztellel kell megörökíteni arról a környékről egy utcarészletet/magát az emlékművet, különös tekintettel a fény-árnyék hatásokra. Az óra után igen lehangoltan távoztunk az ISI-ről.
Este Anggával robogóra szálltunk és Phaiz társaságában ellátogattunk a Jogja International Street Performace nevű előadássorozatra (Imi nem jött - fáradt volt), aminek egy színház-féleség adott helyet. Helyi és külföldi művészek táncos és zenés performanszait láthattuk, a legtöbb írtó profi előadás volt. Őrült fényjáték, táncmozdulatok, hangok. Éjfél körül ért véget a rendezvény aznapi programja, az épület előtt megismerkedtem pár darmasiswás diákkal, aztán Anggával még betértünk egy warungba kajálni.
Kedden reggel útra keltünk hát, buszra szállva utaztunk a Campus-ra, 2500 rúpia/fő a „jegy”. A busz félúton célunk felé megállt, és miközben összeszedte a pénzt az utasoktól (kb. 15 fő fér el a csepp járművön) a sofőr, egy utcazenész lépett fel közénk, 4 perces akkusztikus gitárral kísért szerelmi balladának hangzó dalával gyűjtött egy kis pénzt, sietségünket pedig rohanássá varázsolta. Később kiderült, hogy ez a sietség halálosan felesleges volt, ugyanis a tanárurak jó másfél órát késtek – ez itt persze megszokott. Az óra helyszíne egy csak rajzállvány-féleségeket, egy asztalt, egy széket és egy táblát magábafoglaló helyiség volt, az elsőéves diákok már keretezve, paszpartuzva rakták sorba egyenméretű házifeladataikat. Ezeket szemlélve nagy kő esett le szívemről, helyére pedig csalódottság került. Korábban féltem ugyanis attól, hogy túl erős lesz nekem a színvonal...ezen munkák alapján feltételezésem hibásnak bizonyult, ugyanis kifejezetten gyenge alkotások születtek. Node beszéljenek a képek helyettem. Miután megérkezett a két tanárúr (egyiküket már ismertem, szintén Miskolcról), a kb. 50 fős diáksereg lecsüccsent a földre, s csendben hallgatták szavaikat, melyekből mi nem sokat értettünk. Megkértek, hogy mutatkozzunk be, aztán elkezdték kitárgyalni az elkészült házifeladatokat. Minden egyes alkotásról nagyjából 5-10 percig beszéltek, egyikük a kép kompozícióját elemezte, másikuk a színhasználatot meg a részleteket. Unalmunknál csak éhségünk volt nagyobb. Az óra végeztével az egyik tanárral az irodába fáradtunk, ahol megmutatta, hogy ezen az órán mégis milyen szint az elvárás – ezek már jobb képek voltak, mint amiket az elsős diákok produkáltak (rakok fel képeket). Az órán csak konzultációk lesznek, házifeladat a festés, nekik csak megmutatni kell. Tugu Jogja a következő helyszín, pasztellel kell megörökíteni arról a környékről egy utcarészletet/magát az emlékművet, különös tekintettel a fény-árnyék hatásokra. Az óra után igen lehangoltan távoztunk az ISI-ről.
Este Anggával robogóra szálltunk és Phaiz társaságában ellátogattunk a Jogja International Street Performace nevű előadássorozatra (Imi nem jött - fáradt volt), aminek egy színház-féleség adott helyet. Helyi és külföldi művészek táncos és zenés performanszait láthattuk, a legtöbb írtó profi előadás volt. Őrült fényjáték, táncmozdulatok, hangok. Éjfél körül ért véget a rendezvény aznapi programja, az épület előtt megismerkedtem pár darmasiswás diákkal, aztán Anggával még betértünk egy warungba kajálni.
Másnap reggel ismét irány a Campus, ezúttal szobrászat (Sculpturing III.) óránk volt, szintén sokkal később kezdődött a kiírt időpontnál. Gyakorlati óra ellenére még itt sem csináltunk semmit, csak a tervezés után kezdünk majd hozzá a feladathoz. Torzót kell készítenünk 50-60 cm-es magassággal, a szubjektivitásra alapozva, ügyelve az alak forgására és arányaira. Ez a feladat jóval kreatívabb és élvezetesebb, mint amit az előző nap kaptunk. A délutáni szunyókálás és medencében ökörködés után este újra a Jogja Street Performance volt a program, ezúttal Imi is csatlakozott. Szintén minőségi előadásokat láttunk, azok végeztével azonban rámtört a hiány...Eger, meg az ilyen rendezvények utáni Bíboros-látogatások hiánya. Anggáék vették a lapot, irány a közért, sörért. Phaiz elugrott még valami helyi italkülönlegességért (különleges, mert alkohol van benne), amit cukornádból készítenek az alkoholos italokra és azok árulására fogékonyabb helyi alakok, illegálban. Hát...nem egy Tokaji nyócputtonyos, de a Koccintósnál azért jobb. Bő 2 órás, mókás hangulatú beszélgetés után hajtottuk álomra fejünket, várva a következő napot, amikoris a bíztatóan hangzó Advanced Painting III. órán vettünk részt.
Az eddigi legjobb nap a mai volt az egyetemen, reggel szintén 9-re mentünk be, Sketsa (kroki) órára. Másfél órás várakozás után megérkezett André - aki helyettesített éppen -, jól kiadta a házit. Házi házi hátán, örültünk nagyon, ráadásul pótolnunk kell az eddigi feladatokat is, jövő hétre így 90 krokit kell lependerítenünk Jogja megadott helyszíneiről a még ismeretlen tanárúr asztalára. „Örömünk” az Advanced Painting III. (nekünk csak Tapasztalt Ecsetek – a méltán neves együttes után) óra élményeivel gazdagodva, feldobta a napunk. Ez az óra már a diákok egyéni festészetéről és koncepcióiról szól. Nyilván házi van itt is, nem helyben festünk. Hetente egy festmény szabadon választott technikával, a foglakozásokon konzultáció zajlik. Egy helyi diák mutatta be most a legújabb festményét, előbb saját maga beszélt róla, majd minden diák kérdezett, kritizált, tanácsot adott (szerintem itt ezeket a hozzászólásokat is értékelik/osztályozzák valahogyan). Mr. Agus Burhan folyamatosan fordított nekünk angolra, így szinte mindent értetünk. Megkért, hogy mutatkozunk be a kb. 15 fős csoportnak, majd indonézül még ő is hosszasan beszélt rólunk és az egri Vizuális Művészeti Tanszékről. Ezután nekünk is meg kellett osztani a véleményünket a többiekkel srác képeiről (behozta az előző félévi utolsó munkáját is), kérdeztünk és tanácsot is adtunk. Superman-t festette le, fején Jason (a horrorfilmből) maszkkal, ezzel próbálta kifejezni azt, hogy a politikusok Indonéziában próbálják hősként beállítani magukat a nép előtt, igazi arcukat azonban nem mutatják meg – mindig a helyzet által megkívánt álcát/maszkot öltik magukra (sajnos képpel nem szolgálhatok). Ez a Superman meg szuperhősösdi nagyon megy itt. Az óra engem az otthoni mesterképzést juttatta eszembe, azt hiszem, az hasonlóképpen működik. Nagyon tetszett, hogy rendesen kifaggatják az alkotót, jól megkínozzák a kérdésekkel, „megköpködik” a képeket – ahogy Faa Balázs tanárúr szokta mondani. Ezzel sokat tanulnak egymástól a diákok, mind a kérdezők, mind pedig az alkotó.
Az eddigi legjobb nap a mai volt az egyetemen, reggel szintén 9-re mentünk be, Sketsa (kroki) órára. Másfél órás várakozás után megérkezett André - aki helyettesített éppen -, jól kiadta a házit. Házi házi hátán, örültünk nagyon, ráadásul pótolnunk kell az eddigi feladatokat is, jövő hétre így 90 krokit kell lependerítenünk Jogja megadott helyszíneiről a még ismeretlen tanárúr asztalára. „Örömünk” az Advanced Painting III. (nekünk csak Tapasztalt Ecsetek – a méltán neves együttes után) óra élményeivel gazdagodva, feldobta a napunk. Ez az óra már a diákok egyéni festészetéről és koncepcióiról szól. Nyilván házi van itt is, nem helyben festünk. Hetente egy festmény szabadon választott technikával, a foglakozásokon konzultáció zajlik. Egy helyi diák mutatta be most a legújabb festményét, előbb saját maga beszélt róla, majd minden diák kérdezett, kritizált, tanácsot adott (szerintem itt ezeket a hozzászólásokat is értékelik/osztályozzák valahogyan). Mr. Agus Burhan folyamatosan fordított nekünk angolra, így szinte mindent értetünk. Megkért, hogy mutatkozunk be a kb. 15 fős csoportnak, majd indonézül még ő is hosszasan beszélt rólunk és az egri Vizuális Művészeti Tanszékről. Ezután nekünk is meg kellett osztani a véleményünket a többiekkel srác képeiről (behozta az előző félévi utolsó munkáját is), kérdeztünk és tanácsot is adtunk. Superman-t festette le, fején Jason (a horrorfilmből) maszkkal, ezzel próbálta kifejezni azt, hogy a politikusok Indonéziában próbálják hősként beállítani magukat a nép előtt, igazi arcukat azonban nem mutatják meg – mindig a helyzet által megkívánt álcát/maszkot öltik magukra (sajnos képpel nem szolgálhatok). Ez a Superman meg szuperhősösdi nagyon megy itt. Az óra engem az otthoni mesterképzést juttatta eszembe, azt hiszem, az hasonlóképpen működik. Nagyon tetszett, hogy rendesen kifaggatják az alkotót, jól megkínozzák a kérdésekkel, „megköpködik” a képeket – ahogy Faa Balázs tanárúr szokta mondani. Ezzel sokat tanulnak egymástól a diákok, mind a kérdezők, mind pedig az alkotó.
Dél körül elbaktattunk egy Campus-hoz „közeli” írószerbe egy csomag A4-es lapért, tusért és egyéb rajzeszközökért, aztán a rekkenő hőségben tovább mentünk egészen a Tip Top nevű kis „művészellátóig”, ahol kereteket, meg azokra feszítendő vásznakat is lehet kapni. A legjobb vászon métere 1300 HUF, elég csúcsminőség. 100 x 70-es, erős, stabil fa keretért kb. 600 Forintot kell kicsengetni, a 150 x 200-as keret pedig kétezer magyar kavics. Ecsetkészletet vettem ezerkettőért, szintén csúcsminőség. Visszafelé betértünk az ISI egyik galériájába, a „Fresh from the oven” című kiállítást néztük meg – diákok igen erős munkái...holnap ugyan nem lesz óránk, de mindenképpen bemegyek és lefotózom a képeket.
Szépen jönnek egymás után a napok, holnap Tugu Jogja árnyékai pasztellel, szombaton Portrait Painting, hétfőn meg Drawing III., Ibu Wiwikkel – ott is házi lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése