MÁSODIK FELVONÁS

Pár hónap szünet után megkezdődött a második felvonás, újra Jogjában vagyok. Megkaptam a Darmasiswát 1 évre, ismét az ISI diákja leszek.

Az ide út kissé fárasztó és unalmas volt, főleg azért, mert sajnos most egyedül kellett utaznom. Ugyanúgy Qatarral jöttem, a program csak a Jakartában landolás után tért el az előzőtől. Megmagyarázhatatlan okokból ugyanis hiába voltam tisztában azzal, hogy az Idul Fitri (a Ramadan végének ünnepe) miatt nem lehet repülőjegyet kapni Jakartából Jogjába, azt gondoltam, hogy a Gambir vasútállomáson való jegyvásárlás aznapra működni fog. Aztán néhány nappal az indulás előtt Alida és Josef Egerben történt találkozásunkkor tájékoztattak, hogy hopp-hopp, felejtsem el. Őrült e-mailezésbe kezdtem, minden indonéz barátomnak írtam, hogy ha valakinek van ismerőse Jakartában, aki meg tudja nekem venni a jegyet elővételben, és érkezésemkor át tudja adni, szóljon. Ibu Alvi újra nagy segítséget nyújtott, kiderült, hogy a vonatra (természetesen) elfogytak a jegyek, de a buszra sikerült szerezni. Így, a megbeszéltek szerint 11-ig a jakartai reptéren pocoltam (Adele rajongó és egyéb, érdekes taxis fazonok társaságában), majd a Damri busz elvitt a Lebak Bulus buszállomásra. Ehhez közel volt a Giant nevű plázaszerűség, itt váratam meg Arry-t, Alvi nővérét, akivel a továbbiakban együtt várakoztunk és utaztunk. Délután három helyett ugyanis egy pöppet később, este 10-kor indult a busz. Addig is a tömegnyomorban meztelenül flangáló 11-12 éves srác mogyorómarkolászása, a "Magyarország? Kommunista! Egy mindenkiért, mindenki egyért!" sráccal való elmélkedés a marxizmusról,  majd a rendőrőrsön a kollégák pasziánszozása vitt néhány színes pillanatot az amúgy felettébb megterhelő várakozásba. Persze közben Arry-val is beszélgettem, nagyon aranyos, kedves volt - s mit utólag kiderült, csak azért utazott aznap, hogy nekem segíthessen.

Az éjszakai buszozás közben azon gondolkoztam, hogy majd a blogbejegyzésben milyen jelzőket és szófordulatokat használok a sofőr őrült vezetési stílusának leírására, de Arry reggeli közbeni "Ejj, milyen lassan vezet ez a buszsofőr!" megjegyzése után azt hiszem, jobb, ha ezeket most kihagyom...

Délelőtt 11 körül ért be a busz, Pak Dafri már várt minket, újfent jól kiröhögött a hosszú út miatt... Kocsival mentünk Alviékhoz, ahol épp ünneplés volt folyamatban - ilyenkor az egész család találkozik, és jókat kajálnak. A rövid csevejek és a 8-15 éves lánykák "fotózkodjunk buléval" rész után Dafri elvitt a "magyar házba", ahol ezelőtt is laktam. Toni üzenete várt az ajtón, hogy hova rejtette a kulcsot. Nem sokkal később befutott Nandez, aztán este visszatért a tengerpartról Toni, Ale, Dóri és Moong is. Jó volt őket újra látni. Nellát is sikerült meglepni, bár nem úgy, ahogy terveztem, de ez a lényegen nem változtat.

A továbbiakban jöhet a motorvásárlás és házkeresés, meg az újabb kalandok. Hogy a blog ezek után milyen jellegű lesz, azt magam sem tudom még, meglátjuk. Megyek most, falok egy kis nasi goreng specialt. :)

DURR

Egy hónapja nem írtam, most igyekszem nagyjából összefoglalni az utóbbi időben történteket.

November végén és december elején többször voltam „extráskodni”. Felhívtak a filmesek, hogy mégis szükségük van rám/ránk, mint statisztákra. Soegija – ez a film címe,  az első indonéz keresztény papról, meg a ’45-49 közötti Indonéziában történt eseményekről szól. A forgatások amolyan – már megszokott – „indonéz módra” zajlottak, többször is előfordult, hogy reggel 6-kor már a helyszínen kellett lennünk, aztán este 6-kor közölték, hogy bocs, srácok, de ma nem lesz rátok szükség. Persze a várakozás közben volt ingyen kaja, kávé, tea, néha még süti is. Az utolsó előtti napon az óceán partján volt forgatás, beöltöztettek holland katonának, merthogy azt jell játszanunk, aztán 10 perc várakozás után szóltak, hogy majd csak később kellünk...rendeltek nekünk egy légkondícionált buszt, abban ütöttük el az időt -ki így, ki úgy. A naplementét aztán a parton néztük meg, sötétedés után pedig, ahogy arra számítani lehetett, szóltak, hogy bizony majd csak legközelebb lesz velünk jelenet. 500 ezer rúpia a semmittevésért. Persze voltak olyan napok is, amikor végig szükség volt ránk, izzadni viszont akkor sem a kemény munka, inkább a hőség miatt izzadtunk. A stáb legtöbb tagjának ez az első filmje, amit mutat a sok sok apró hiba és figyelmetlenség is. Volt egy jelenet, amiben az eszéről biztosan nem híres spanyol „ládacipelő-társam” Adidas sportcipőben, meg fényképezőgéptokkal az oldalán feszengett. A cipő mondjuk a stáb hibája volt (vagy a srácé, ahogy nézzük...), túl nagyra nőtt a lába, nem volt a méretében bakancs. Na mindegy is, nem szeretném sorolni a többit, majd biztos kijavítják a dolgokat utólag. Az egyik lefontosabb jelenet forgatását közvetenül a rendező mögött ülve néztem végig, na, az nagy élmény volt. Az egyik főszereplő halálát vették fel éppen, vagy tízszer. Tapintani lehetett a feszültséget, mindenki síri csendben figyelt...csak néha zavarta meg az egyik statiszta kedves barátnője a dolgot, ő is ott ült, próbált velem az itteni gombászási szokásokról csevejbe elegyedni...sikertelenül. A forgatás utolsó napjára is hívtak, hullát kellett játszanom, s – hogy csillogtassam önkritikára való képességemet is – be kell valljam, nem túl hitelesen. Harci jelenet volt, egy pad féleségen kellett szétterülnöm, lefelé bámulva. Három próbát ejtettek fegyverdurrogtatás nélkül, aztokat csak „pákk-pákk” hangokkal imitálva, csak aztán következett a feketeleves. Először a háttérben robbant valami, abba még csak a föld remegett bele, de aztán a fülem mellett – a hang intenzitásából ítélve kb. 1 méterre- pukkantgattak. Na, abba meg én remegtem bele. A hallásom jó 2-3 percre világgá ment, félő volt, hogy vissza sem tér. Igen felkészületlenül ért a dolog, reklamáltam is utána, hogy srácok, azért egy füldugót hozzámvághatnátok igazán, nem játék a dolog. Kaptam papírzsebkendőt, azt próbáltam őrült módjára a fülembe tömködni...arra nem gondolván, hogy a következő felvételkor lehet, hogy nem csak az egyik, hanem a másik oldalról is durrogtatnak majd, csak a jobb fülem hallójáratait dugaszoltam el. Nyilván lőttek balról is, kicsengettek egy időre megint. Persze nem volt elég kétszer felvenni a dolgot, a harmadiknál már vattát kaptam, mindkét fülembe, ami ugyan már jobban tompította a puffanások hangját, de még így is minden egyes lövésnél akkorákat rángottam, mint amekkorákat Imi szokott a félelmetes egerek és gyíkállatok árnyékaitól való ijedtségében. Az utolsó jelenet végeztével örömujjongás, sírás és ölelkezés következett a stáb részéről, mi meg szépen csendben elköszöntünk mindenkitől, akivel megismerkedtünk. A premier elvileg júniusban lesz, remélem sikerül valahogy megszerezni a filmet.

A másik említésre méltó dolog, hogy január közepén kiállításunk lesz Imivel az egyetemen. Többé az órákra sem kell bejárnunk, ugyanis ha kéne, nem lenne időnk a 10-10 kép megfestésére. Eddig hárommal vagyok nagyjából kész. Valami performanszötlet is kezd csírázni az agyamban a kiállításmegnyitóra, majd meglátjuk, mi lesz belőle.

A városból meg a házból való kimozdulásra időnk tehát mostanában nem nagyon van, a kiállítás után tervezzük a Balira látogatást, meg előtte azért nem ártana egy Merapit, meg Jogja nevezetességeit is megejteni. Hogy bánom-e, hogy Jogján kívül eddig nem sok helyen voltam? Nem fogom, ha szeptemberben sikerül visszajönni egy évre, darmasiswával...

Ami a bejegyzések gyakoriságának csappanását illeti, pont tegnap beszélgettünk Imivel, mindketten úgy érezzük, hogy kicsit kitágult a világ, és sok dolog már nem olyan fontos, mint azelőtt volt. Meg azon elmélkedtünk, hogy miről fogunk majd mesélni, ha hazamegyünk – az itteni életérzést ugyanis nagyjából a lehetetlennel határos szavakba önteni. Nehéz lesz visszamenni...vissza a télbe, meg a „valóságba”. 

NEVETEK

Napi feljegyzések hiányában ezúttal biztosan nem fogok emlékezni pontosan az előző napokban történtekre, meg sem próbálom, különben írhatnám órákig a blogbejegyzést.

A torzót sikerült végre befejezni, B-t –azaz négyest- kaptunk mindketten. Elsőre nem rossz. Advanced Painting órán legutóbb kissé (de persze nagyon visszafogottan és udvariasan) kikeltem magamból, minden helyi diák képéhez hozzászóltam, kritizáltam, tanácsot adtam, de ők megint nem voltak hajlandóak egy árva mukkot sem szólni. Megkértem őket, hogy tiszteljenek meg minket azzal, hogy mondanak valamit, nem kell félni tőlünk, nem a törékeny meg sértődékeny fajtából vagyunk. Aztán végre mondtak is valamit, az én képem most úgy érzem jól sikerült, befejezetlen még, azért mondták, hogy egy kicsit üres a dolog...de mindenképpen szeretnék látni a kész művet. Imit többet kérdezgették, lesz neki a legutóbbinál jóval jobb képe is nyilván.

A szokásos heti kiállításmegnyitó sem maradt el, a város egyik legnevesebb galériájában, a Kraton melleti Jogja Gallery-ben volt egy nagy kiállítása az ISI-s diákoknak. Az ilyen kiállítások egyszerre töltenek el ámulattal, meg kissé keserű gondolatokkal. Ámulattal, mert eszméletlen műalkotásokat látok az ilyen alkalmakkor (diákoktól ugye!), keserű gondolatokkal meg azért, mert tudom, hogy otthon csak igazán nehezen lehetne ilyen kiállításokat rendezni. Talán a végzős diákjaink utolsó – általában a Rossz Templomban  évente egyszer megrendezett – kiállítása közelíti meg egy kicsit az itteni kiállítások színvonalát. De ezek ugye itt hetente vannak, természetesen más és más alkotásokkal, tematikával. Tudom, más az oktatási rendszer, meg mások a financiális lehetőségek is, meg úgy minden...csak mondom, hogy lehet így is. Mr. Burhan felvetette, hogy ittlétünk egyfajta lezárásaként kéne nekünk is kiállítást rendezni. Lesz munkánk vele rendesen, ha hozni akarjuk az itteni szintet, meg be is kéne fejezni néha egy-két képet, úgy igazán. Portréból meg fametszetből kissé le vagyunk maradva a házikkal, azt hiszem majd tartunk egy valamiféle „teregetés előtti stresszes napokat”, úgy indonéz módra.

Nella, aki fotót tanul az ISI-n, megkért, hogy legyek a modellje. Egy viszonylag puccos étteremben volt a fotózás, „playboyt” –ők így hívják – kellett játszanom, akinek van egy csomó csaja, és most felszed még egyet. Hát, nem volt zökkenőmentes a dolog, azt hiszem ez volt Nella első stúdión kívüli fotózása, jó 4-5 órán át tartott a 6 megfelelő kép elkészítése, két kajálást közbeiktatva. Azt mondta, hogy a tanárbá’ el volt ájulva a munkájától...hát nem tudom. Mindenesetre jól éreztem magam, jó volt a társaság.

Béreltünk motort, ezúttal egy kicsit olcsóbb helyről, véletlenül 3 nappal korábban, mint ahogy a másikat vissza kellett volna vinni...aranyélet volt – már ilyen téren...más téren még mindig az van.

Egyébként most már szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy amint meg lesz a diploma, visszajövök hosszabb időre, darmasiswával. Butaság lenne, ha nem így tennék.

A minap újfent rendeztünk bulit a „magyar házban”, meg voltam másokén is. Valahogy egyszerre töltődik fel az ember, meg fárad el. Az utóbbi négy napból háromszor az óceánparton aludtam. Néha még mindig nehéz felfogni, hogy itt vagyok, meg ilyesmik történnek...csak nevetek.

SOK

Az utóbbi napokban szintén nem sok időnk volt unatkozni, igyekszem leírni mindent, ami így hirtelenjében eszembe jut.

November második napján újfent az ISI galériájába látogattunk, ahol ezúttal egy nemrég motorbalesetben elhunyt diák alkotásai voltak kiállítva. A sok koponyás, halállal kapcsolatos kép, illetve a sarok, ahol a srác polcait, leggyakrabban viselt ruháját, táskáját, vázlatfüzeteit és egyéb személyes tárgyait helyezték el, jól elvette a kedvünket a nap további részétől, nagyon lehangoló volt az egész.

Este kiderült, hogy klasszikus gitár koncert lesz pár gitár szakos tanuló előadásában az egyetemen, Adéllal meg is hallgattuk...csak, hogy röviden fogalmazzak: van még mit gyakorolniuk. Azért volt egy-két általuk a tűrhetőnél kicsit jobban  játszott darab is a programban.

Szerdán szokás szerint szobrászkodtunk egy keveset, egy hétre rá (azaz ma) kellett volna befejeznünk a torzót. A következő feladat egy szabadon választott négylábú állat szubjektív formában való megvalósítása, szintén agyagból. Éjjel nem aludtam egy percet sem, a másnapi Advanced Painting órára próbáltam meg befejezni a képet, ami a múltkor nem egészen sikerült úgy, ahogy terveztem – immár új vásznon, több-kevesebb sikerrel.

Az épphogy befejezetlen képet ezúttal vállaltam a diákok és a többi tanár előtt is (Mr. Burhan sajnos most nem volt jelen), tetszett nekik, de érdemleges kritikát sem Imi, sem én nem kaptunk. Nem tudom, hogy azért nem, mert nem akarnak „bántani” minket, vagy csak simán nem tudnak mit hozzáfűzni a dolgokhoz. „Egy kicsit élettelen a bőrszín, egy kicsit erős az a fehér” – ilyesmiket mondtak. Naplemente után kiállításmegnyitóra mentünk, projektorral vetítettek rajzokat a falakra. Az ilyenkor szokásosnak mondható koncert sem maradt el.

Péntek este megtartottunk végre a várva várt házavató bulit, volt sok vendég, palacsinta és persze az elmaradhatatlan ciu – mangadzsúzzal keverve egészen ízletes.

Vasárnap az iszlám egyik fontos ünnepe volt, az Idul Adha, annak emlékére, hogy Abrahám kész volt feláldozni fiát Istennek. Az egész város, meg persze a mi kis kampungunk is ünnepelt. A reggelt a helyi muszlimok imával kezdték a Sewon Asri kis mecsetében. Belül a férfiak, kívül a nők, legszebb ruháikat magukra öltvén.

Fél tíz körül kezdődött az áldozás, az előző napokban kecskéket, bárányokat, a tehetősebbek pedig teheneket vásároltak, ezeket vágták le szépen sorban. Mondanám, hogy sokkolt a látvány, de az idegeim bizony acélsodronyból vannak. A kisebb jószágokat csak úgy kézzel fogták le, nyakukat egy vágással elmetszvén először a pár perccel korábban ásott gödörbe folyatták vérüket, majd fejüket véve megnyúzták őket. A teheneket már kötéllel döntötték le, 10 bátor indonéz bő 5 perc alatt „lerendezett” egyet. Közben a kampung szószólója(?), a ceremónia „műsorvezetője” „w-al-Lāhu 'akbar”-t kántált a mikrofonba egészen fülsüketítő módon. Az állatok megnyúzása után húsukat a nők egyenlő porciókra osztották, minden kampunglakó család kapott egy-egy adagot. Mi gulyást főztünk belőle wokban, mondanom sem kell, hogy mennyire jól esett egy kis hazai íz.

Délután castingra mentünk, Garin Nugroho, neves indonéz rendező filmjéhez kerestek fehér statisztákat. (Előzö nap már regisztráltunk, fotót készítettek rólunk, meg egy adatlapot kellett kitöltenünk.) Szituációs gyakorlatokkal tesztelték kameravégre való termettségünket, először eladó-vevő szerepet kellett játszani, aztán a „nagypapa és a fiú családi problémákkal küszködik” darabot adtuk elő párokban. Az elvárásoknak nyilván mindenki megfelelt, jött is a busz, ami a forgatás városába, Semarangba vitt minket. A bő 4 órás tötyögés után egy hotelben szállásoltak el minket, este a kb. 50 emberből – akiknek java része darmasiswás diák persze – kiválasztottak jó 25-30-at, akiknek másnap már reggel 4-kor kelniük kellett, vitték őket a forgatásra. Mi, talán a kevésbé holland kinézetünk miatt – ugyanis a bulék a hollandok szerepére kellenek- nem kerültünk a kiválasztottak közé, azt mondták, hogy a ki nem választottaknak a másnap szabadnap, és csak aztán lesz ránk szükség. Reggel 11-kor megbeszélés volt, ahol közölték velünk, hogy a forgatás ránk eső része elhalasztásra kerül, ebéd után indul vissza a busz Jogjába. Azért egy napra így is megkaptuk az igen nagyvonalú statiszta-gázsit, 350 ezer rúpia még otthon sem kis pénz egy napra, a nagy semmiért. Persze azért sajnáltuk, hogy nem vehettünk részt a dologban...a buszon még újra befotóztak mindenkit, aki kimaradt, mert lehet, hogy szükség lesz ránk a közeljövőben.

Kedden Ibu Wiwikék meghívására az egyik művészettörténetet tanuló osztállyal Borobudurba utaztunk a nálunk jóval alacsonyabb emberek számára gyártott busszal. Borobudur a világ legnagyobb buddhista temploma, a világörökség része. Kicsit nagyobbra számítottam...persze így is legnyűgöző volt.

Ma reggel korán keltünk, hogy befejezzük az óra kezdetére a torzókat, majdnem sikerült is. Egy hét haladékot kaptunk a mesterektől...mentségünkre szólva péntek délelőtt akartuk megvívni végső harcunkat a szürke agyaggal (már persze e szobor esetében), de a stúdió épülete zárva volt. Egyébként az enyémmel elégedettnek tűntek, már csak le kell nyalnom az egészet, meg a „Fogtál-e már női melleket?” kérdésre adott igenlő válaszom miatt valami anatómiailag elfogadhatóbb formákat varázsolni a torzó mellkasára.

Délutánra pingálást terveztem, de az vászon nélkül nehezen megy. Az meg még a boltban van. Esik.

GŐZ

Az elmúlt hét bővelkedett eseményekben, írni is majd’ minden nap hozzákezdtem volna, ha kedvem lett volna...

Szombaton Jogja napok voltak, ahol legalább akkora tömeg nyomorgott, mint a szultán legkisebb lányának esküvőjén.  Nem is  merek belegondolni, hogy mi lett volna, ha valami pánik alakul ki. A Malioboron vonultak fel jelmezes, táncos alakulatok - időnként meg-meg állva, s a betanult koreográfiát előadva. Sikerült időben elindulni haza, mielőtt a nép megeredt volna, ám tájékozódási képességem teljes hiányában –illetve a többiek szem elől vesztése miatt – bő egy órával később keveredtem vissza a Sewon Asri kampungba, mint a többiek.

Hétfőn délelőtt tíz órakor kezdődött a darmasiswás „welcome-party”. Pislogtunk is rendesen, milyen már, hogy egy buli délelőtt van? Persze nem arra számítottunk, amire kellett volna(?). A 43 ISI-n tanuló darmasiswás diák közül kb. 20-25 jelent meg, az egyik újonnan felhúzott épületben foglaltunk helyet a már előre sorokba rendezett ülőalkalmatosságokon. Először a rektor és egyéb fejesek, tanszékvezetők köszöntöttek minket, aztán pedig Ibu Alvi szólította egyesével bemutatkozásra a diákokat. Hungarikumként Alida énekelt egy gyönyörű magyar népdalt. Volt aki saját nemzetének nyelvére tanította a kissé unott közönséget, volt, aki csak úgy magát mutatta be röviden. Ebédet is kaptunk. Este pár vendéggel egyetemben ciut fogyasztottunk otthon.

Másnap este egy eldugott, ámde csilli-villi galériába látogattunk el, ahol újfent egy színvonalas kiállítással találtuk magunkat szemben.

Szerdán délelőtt az ISI galériájában nyílt kiállítás, egy nemrég elhunyt diák műveit tárták a nagyérdemű szeme elé. A megnyitó után koncertek következtek az épület előtt, megcsodálhattuk Anggát is, ahogy gitárját zúzza a metál-féle zenét játszó bandájában. Délután csatlakozott kicsi magyar társaságunkhoz Kata, aki legtöbb(?) idejét Balin tölti darmasiswásként, jelenleg épp Jáva szigetén kalandozik. Naplemente előtt motorra pattantunk, lehajtottunk az Indiai óceán partjára. Jó volt kicsit kimozdulni a városból, már az út közben látott tájak is egészen fantasztikus élményt nyújtottak. Imi cipellőjének egyik felét benyelték a hullámok. Móka, kacagás.

Hazaérvén tovább kínlódtam a „tapasztalt ecsetek”-re készítendő festményemmel, sikerült jól elcseszerinteni az egészet. Másnap ugyan bevittem órára, ám csak Mr. Burhannak mertem megmutatni – neki ugyan tetszett, de elhatároztam, hogy újra megfestem az egészet, immár ésszel és nem csak úgy „na lássunk hozzá gyorsan az első olajfestményünknek, pikk-pakk kész lesz”-módon.

Szombaton az egyik francia-intézet által rendezett nemzetközi filmfesztiválra látogattunk, ahol bizony éppen magyar filmet vetítettek, a Szabadság, szerelem címűt. Volt vagy harminc néző – de lehet, hogy sokat mondok...

Este jöttünk rá Imivel, hogy nekünk bizony bulizni van kedvünk, írtam is a korábban megismert Syifa-nak – az indonéz lánynak, aki németországban dolgozik, és többször hívott már minket bulizni -, hogy mit tervez estére. A Lucifer nevű bárban találkoztunk, közel a Malioborohoz. A kis helyiségben élőzene ment, 2 lány és 1 fiú énekesi felállásban nyomták a manapság népszerű zenéket a srácok. A hangosítás borzalmas volt ugyan, de erre fittyet hánytunk...ennyi gyönyörű lányt egy helyen itt ugyanis ritkán látni. Éjfél körül a Bob Marley számok táncos hangulatba repítették az addig inkább az asztaloknál és bárpultnál mulatozó embereket. Az élőzene végeztével nagyjából mindenki lecsúsztatta torkán a még poharában lévő italt, és továbbállt. Mi is így tettünk, immár Imi nélkül (ő ugyanis a tervezettek szerint másnap Borobudurra ment volna Katával, így korán kellett volna kelnie) előbb a Republik nevű klubba gyalogoltunk át, aztán – az ottani „semmi” miatt – taxival folytattuk utunkat egészen az Embassy – Hugo’s klub-kombóig. Na itt esett le az állam igazán, a meglepetéstől és a rövidgatyát remegtető basszustól egészen hátrahőköltem. A hely tele volt szebbnél szebb  és minibbnél minibb szoknyákat viselő indonéz lányokkal, akik a mulatozók közé emelt kb. egy méter magas táncszínpadokon lejtettek erotikától nem csekély mértékben fűtött táncot az üvöltő elektróra. Persze sok-sok bulé is volt, valószínűleg a tehetősebbek közül – az árak ugyanis durván borsosak voltak (3dl sör 45000 rúpia - kb. 1100 forint). Hajnal 4-kor már igazán fájt a fülem, nem bírtam tovább, taxiba ültem, ami úgyszint’ borsos áron furikázott haza. Vagy minden csütörtökön, vagy minden hónap utolsó csütörtökén (ez még nem tiszta) akció van, 100 ezer rúpiáért annyi rövidet fogyaszthat az ember,amennyi csak belefér. Azt hiszem megtaláltuk a megfelelő helyeket a fáradt gőz kiengedésére...

CSINNADRATTA

A Puri Ganeshában töltött utolsó teljes nap a reggeli Print Making I. órával indult, aztán Phaiz társaságában esküvőre mentünk. Yogyakarta szultánjának legfiatalabb lánya házasodott, nagy csinnadrattával. Az esküvői menet a Malioboron haladt végig, ahol természetesen óriási tömeg nyomorgott –későn érkezvén nem sikerült értelmes pozícióba verekedni magunkat az emberek között, így próbáltam inkább portrékat fotózgatni. Aztán velünk fotózkodtak, de hamar elkezdtük kellemetlenül érezni magunkat, majdhogynem sorba álltak a buléval fotózkodni szándékozók. Este rendeztünk egy hotel és medencebúcsúztató összejövetelt, kissé nyögvenyelősen ugyan, de azért majdnem az összes ciu elfogyott.

Másnap a matrac és egyéb alvó-kellékek vásárlása után megpróbáltunk motort bérelni, azonban nem találtuk meg a Matyi által javasolt helyet – másutt meg marha drágán adták volna bérbe a robogókat. Este 7 órai kezdéssel esküvőre voltunk hivatalosak, az egyik ISI-n tanító professzor lánya mondott igent szerelmének. A bő órás késés miatt a ceremóniáról lemaradtunk ugyan, de kaja még bőven volt, a gratulációnk után jól megtömtük hát bendőnket mindenféle ingyen finomsággal. A helyszín egy tágas kinti és belső résszel rendelkező épület volt – belül két oldalt  a házasodó felek rokonsága díszruhában öltözve várta a gratulálókat, középen pedig a gyönyörűen díszített trónon a szerelmetes pár hagyományos jávai esküvői felszerelésbe öltözöve unatkozott. Mire végeztünk a kajálással, már a vendégek java része távozott a rendezvényről, elkezdték bontani a felállított „étkezdés pultokat” és a díszleteket. Se tánc, se részeges násznép, se mókás hangulat nem volt.

Csütörtökön sikerült végre motort bérelni, megtaláltuk a megfelelő helyet. A havi 700 ezer rúpia ugyan kissé borsosnak hangzik, de még mindig jobban megéri, mintha bicajt vettünk volna. Van olcsóbb hely is, a következő hónapban már ott szándékozunk kölcsönözni – már ha lesz szabad robogó.

Péntek este jazz koncerten voltunk, ma pedig „Jogja nap” van, indulok is mindjárt a Malioborora.

Ja, és a soloi Kopi Luwak tényleg Kopi Luwak volt.

Tervezek ám majd írni az ételekről, közlekedésről, meg az eddigi tapasztalataimról egy összefoglalót, az talán érdekesebb lesz, mint az eddigi „napi mi jót csináltam” bejegyzések – majd ha rászánom magam. 

SOLO ÉS A KOPI LUWAK

Solo-i kirándulásunk reggel 9 órai indulással kezdődött. Gyalog mentünk a Tugu vasútállomásra Adél és Éva társaságában, onnan pedig  közel 1 órás vonatút következett Soloba. Megérkezvén, némi vacilálás után taxiba pattantunk, és az ISI Solo felé vettük az irányt, ami Solo városának művészeti egyeteme. A művészeti fesztivál utolsó napja várt ránk, program az nem sok volt. Három táncos-zenés előadás után megtekintettünk még egy képzőművészeti kiállítást, a képeket épp szedték le a falról, annyira a végére értünk oda az egésznek. A nagyjáról azért sikerült fotót készítenem. Az őrült forróságban vedeltük a sok húgymeleg vizet, hűtve ugyanis nem lehet túl sok helyen kapni. Sajnos – vasárnap lévén -  minden soloi nevezeteség zárva volt, mire elindultunk volna szétnézni az egyetem kapuin kívül is. Igénybe vettük hát a „tömegközlekedés” egyik legnépszerűbb formáját – a buszt, ami visszavitt minket a vasútállomásra. Nagy élmény volt, amikor az első esőcsepp rámesett Indonéziában. Vigyorogva vártam, hogy zuhogjon, essen, mintha dézsából öntenék. Kaptam helyette egy kis csepergést...A másfél órás vonatindulásra való várakozás során egymás és a nép fotózásával ütöttük el az időt.

A nap legnagyobb élménye még az ISI Solo-n történt, amikoris a nevetségesen kis adag „ebédem” után dühömben bebúrtam még két hamburgert, majd a „kávés pulthoz” fáradtunk Adéllal. Kopi Luwakot rendeltünk, ami – mint utólag kiderült – a világ egyik legdrágább kávéja. A maláji pálmasodró nevű cibetmacska örömmel fogyasztja ugyanis az érett kávébabot, majd az emésztési (és egyben erjesztési) folyamat végén kipottyantja magából a szervezete számára immár nem szükséges maradékot. Ebből készül a Kopi Luwak. Kemény 6000 rúpiát csengettünk ki a két adagért, akkor még naívan és luxuskávé létéről nem tudván kortyolgattunk a forró italból. Öt perc sem telt el, a szemünk úgy kipattant, mint anno Zeusz fejéből Athéné. Nagyjából 1 órán át úgy dobogott kicsi szívünk, mint amikor az ember egy jó egy – másfél órás, erősen aktív és megállás nélküli, kimerítő testmozgáson van éppen túl. Még a levegőt is szaporábban kellett vennünk. „Néztem öt-hat fele”, ilyen erős kávét még nem ittam. Később persze kiderült, hogy egy csésze Kopi Luwak ára bizony a csillagok feje búbjára is kokit nyom, így elég csekély annak az esélye, hogy azt ittunk. Nem mintha ez csökkentené a vágyam arra, hogy szerezzek még ilyen szívpumpáló anyagot, lehetőleg minél nagyobb mennyiségben. Nagyon ütött a cucc.

Holnap búcsúbulit tartunk, szerdán költözünk ugyani s a hotelből -  át a kedves honfitársainkhoz. Lesz sok víz (a medencében), és a tervek szerint még több ciu.